Közös érdekek

A közép-európai „visegrádi népek” – a magyarok, a lengyelek és a csehek, valamint a szlovákok – évszázadok óta nagy és erős birodalmak között, egyfajta „köztes-európai létben” élnek. Előbb a német és a bizánci birodalom, majd a Német-Római Császárság és az iszlám török Oszmán Birodalom, végül a Habsburg Monarchia és Oroszország között kellett önálló nemzeti identitásukat, továbbá nyelvüket és kultúrájukat megőrizni, illetve megkonstruálni a modernitásban. Ezt a jelenséget, mint a „kelet-európai kisállamok nyomorúságát” írta le Bibó István, a kiváló huszadik századi jogtudós és politikai gondolkodó 1946-os tanulmányában.

A közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák bukása után, majd Csehszlovákia felbomlását követően a visegrádi országok, a V4-ek stratégiai és geopolitikai együttműködésben igyekeztek közösen képviselni érdekeiket (koronként és kormányonként eltérő eredménnyel és intenzitással).

A „visegrádi államok” együttműködésének történelmi alapja 1335 novemberére, a visegrádi királytalálkozóra vezethető vissza, amikor is Károly Róbert magyar, János cseh és III. Kázmér lengyel király együttesen elhatározták, hogy gazdasági és politikai (mai kifejezéssel éve biztonságpolitikai) együttműködésre lépnek az osztrák hercegség és Bécs kereskedelmi és vámszedési hegemóniájának csökkentésére. Ennek jegyében – Bécs elkerülésére – új kelet–nyugati irányú kereskedelmi utakat jelöltek ki, amelynek eredményeként a tizennegyedik század derekára mindhárom állam jelentős pénzügyi erőforrásokhoz jutott, s a korszakot a történetírás Közép-Európa egyik gazdasági virágkoraként tartja számon.

Keresztény spirituális kapcsolatok

A visegrádi országok együttműködésének azonban van keresztény spirituális gyökere is, hiszen Szent Adalbert – Csehország, Lengyelország és Poroszország védőszentje – az első ezredforduló idején ebben a régióban tevékenykedett, s missziós működésével megteremtette az alapját annak, hogy az akkoriban alakuló magyar, lengyel és cseh keresztény államok Európa politikai és katolikus egyházi struktúrájába megfelelő mértékben beépüljenek – ezzel pedig ezek a népek és államok megmaradhassanak.

Szent Adalbert (Vojtech néven) 956-ban született Csehországban, ahol az édesapja az egyik legnagyobb fölbirtokos volt, édesanyja pedig a szász dinasztia tagjaként a korabeli német királyok és császárok nemzetségével állt rokonságban. A magdeburgi érseki udvar káptalani iskolájában tanult, majd Prágában telepedett le, ahol könnyed, mulatozó életet élt, a város főpapja közbenjárására azonban megtért. 981-ben pappá szentelték, egy évvel később pedig Prága püspöke lett. Ő maga szigorú aszketikus életet élt, azonban a cseh nagyurak pogány szokásait és többnejűségét nem viselte el, ezért 989-ben elhagyta székhelyét a pápa engedélyével. Noha szentföldi zarándoklatot tervezett, végül a római Szent Elek és Bonifác bencés monostor lakója lett. Itt kötött atyai barátságot a fiatal III. Ottó császárral.

Ugyan rövid ideig visszatért a prágai püspökség élére, de egyre inkább a térítés szándéka vezette. Ennek jegyében alapította meg a csehországi Brevnov és a lengyelországi Meseritz apátságát, valamint térített a szászok között. 997 húsvétja után indult missziós szándékkal a pogány poroszokhoz. S bár Gdanskban sok embert megkeresztelt, egy Cholium város melletti „szent erdőben” Sikko pogány vallási vezető 997. április 23-án meggyilkoltatta. II. Szilveszter pápa már 999-ban a szentek közé sorolta. Jelenleg ő az esztergomi bazilika egyik védőszentje, amelynek hivatalos neve Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Prímási Főszékesegyház.

Szuggesztív személyiség

Prágai Szent Adalbert kétségtelenül szuggesztív személyiség volt – derül ki a történeti emlékezetből és forrásokból éppúgy, mint a keresztény egyházi hagyományból –, hiszen éppúgy hatott III. Ottóra, a millennium korának német-római császárára, mint Szent Istvánra, a magyarok első királyára, akit nem túl hosszú idejű magyarföldi tartózkodása során a keresztség és / vagy a bérmálás szentségében részesített.

Istvánra gyakorolt hatásáról, valamint a keresztény magyar állam létrejöttében való szerepéről fogalmazta meg a következőket Latorcai Csaba történész, főiskolai tanár a Vigilia című katolikus folyóirat 1998. áprilisi számában. „Szent István Szent Adalberttől tanulta meg, milyennek kell lennie egy igazi keresztény uralkodónak; István király és III. Ottó kölcsönös szimpátiájának kialakulását is Adalbertnek tulajdoníthatjuk. Ha pedig valószínűsítjük, hogy Szent Adalbert közvetítésén alapszik III. Ottó és Szent István barátsága, akkor az is elképzelhető, hogy Szent Adalbert közbenjárt István és Gizella házassága érdekében. Ezzel a friggyel Adalbert műve teljessé vált. Sikerült a magyar népnek erős, keresztény uralkodópárt adni, munkatársai személyében buzgó, hittérítő főpapokat, Gizellával pedig egy újabb út nyílt meg európai csatlakozásunkhoz.”

Szent Adalbert püspök és vértanú Prága főpapjaként, mai lengyel területen vértanúhalált szenvedve, a magyar uralkodó család egyik lelkivezetőjeként olyan nagy szolgálatot tett a közép-európai keresztény államok fundamentumainak letételében, hogy méltán tekinthetünk rá Közép-Európa mennyei pártfogójaként.