Böjt egy szem datolyán

A szerzetesség szellemi gyökerei az ókori kereszténységig nyúlnak vissza. Volt ugyanis több olyan irányzata Jézus Krisztus korai követőinek, akik úgy vélték, hogy a világtól való teljes elvonultság, ezáltal a magányos (monasztikus) és szemlélődő (kontemplatív, vagyis az Isten és az ember kapcsolatát állandóan vizsgáló) életmód az üdvösségre vezető. Bár az ókeresztény egyházi vezetők a családi életszerepeket, vagy éppen a papi szolgálatot – megfelelő formában megélve és végezve – ugyanolyan üdvös tevékenységnek tekintették, mint a szerzetesi életet, az elvonult, aszkézisben és böjtben élő embereket már az első századoktól kezdve nagy tisztelet és megbecsülés övezte.

A Jézus tanítványává lett bűnbánó Mária Magdolna egyik legendája szerint ő volt az első szerzetesi életet élő asszony, aki a sivatagban magányosan napi egyszer étkezve, akkor is csak egy szem gyümölcsöt (datolyát, fügét, vagy diót) fogyasztva élt. A szerzetesség első képviselőjét jelenleg az egyiptomi sivatagban élt Thébai Szent Pálban (az egyetlen magyarországi szerveződésű szerzetesrend, a pálosok névadójában) látja a keresztény hagyomány. Az első szerzetesi közösséget és számukra az életszabályokat meghatározó regulát a keleti keresztény tradíció szerint Remete Szent Antal foglalta össze, akinek életrajzát Szent Atanáz alexandriai pátriárka – ahogy napjainkban is nevezik „az ortodoxia atyja” – írta meg. Történeti hitelessége viszont a szintén egyiptomi kopt Szent Pakhómiosz által összeállított Angyali regulának van, de Szent Ágoston egyházatya is írt életszabályokat a világtól elvonultan, mégis krisztusi életközösségben élni kívánók számára.

Ebben Ágoston a böjtöt, illetve a mértékletes étkezést ajánlotta, azzal, hogy a közös étkezés során bibliai, vagy más vallásbölcseleti szöveg fölolvasását hallgassák együttesen. „Testeteket az ételben és az italban böjttel és önmegtagadással fékezzétek meg, amennyire egészségetek megengedi. Ha azonban valaki nem tud böjtölni, legalább étkezésen kívül ne vegyen magához semmi ételt, hacsak nem beteg. Amikor asztalhoz ültök, míg csak onnan fel nem keltek, hallgassátok zajongás és vita nélkül, amit a szokás szerint olvasnak. Ne csak ajkatok fogadja az ételt, hanem fületek is éhezze Isten igéjét.” 

Ora et labora!

A nyugati kereszténységben is hamar elterjedt a szerzetesi életmód. Számukra a hatodik században Nursiai Szent Benedek, Európa védőszentje, a később róla elnevezett bencés rend alapítója állított össze regulát. Az ő követőiből előbb a bencés rend, majd annak az elmúlt ezerötszáz évben létrejött számos leágazásával a bencés rendcsalád állt össze, amelynek tagjai az Ora et labora!, magyarul az Imádkozz és dolgozz! alapelvét szem előtt tartva éltek magányos és szemlélődő, ugyanakkor közösségi szerzetesi életet. Ennek mindennapjait a Szent Benedek-féle regula – az egyszerű életmódra és a napi fizikai munkára helyezve a hangsúlyt – határozta meg.

Benedek regulája negyedik fejezetében kifejezetten fölszólítja a szerzeteseket, hogy „Ne légy iszákos. Ne légy falánk.” Életszabályainak harminckilencedik egysége az étkezésről szól. Ebben olvashatjuk a következőket. „Úgy hisszük, hogy minden étkezésre, akár tizenkét órai, akár délután háromórai, elég lesz két főtt étel az egyesek különféle gyöngeségei miatt; hogy aki talán az egyikből nem tud enni, a másikból lakjék jól. Tehát két főtt étel elég legyen minden testvérnek. De ha lehet valahonnan szerezni gyümölcsöt vagy friss zöldségféléket, adjanak harmadik fogást is. A kenyérből egy font elég legyen napjában, akár egy étkezés van, akár ebéd és vacsora. Ha vacsora is van, a házgondnok a font kenyérnek egyharmadát tegye el, és vacsorára adja oda. Ha a munka esetleg nehezebb volna, akkor az apát hatalmára és megítélésére van bízva, hogy ha kívánatos, valamivel többet adjon. De mindenesetre kerüljék a mértéktelenséget, hogy a szerzetes gyomrát soha meg ne terhelje. Semmi sem ellenkezik ugyanis annyira a keresztény emberrel, mint a mértéktelen evés és ivás, ahogy a mi Urunk mondja: »Vigyázzatok, hogy szívetek el ne nehezedjék a mértéktelenségben«.”

A borivásban a helyi szokásokat, illetve a közösség napi munkájának mennyiségét és megterhelő jellegét veszi alapul Szent Benedek, a részegségtől azonban inti a szerzeteseket. S kéri őket, hogy „mindenképpen ügyeljenek arra, hogy sokat ne igyanak, vagy éppen meg ne részegedjenek. Bár azt olvastuk, hogy »a bor egyáltalán nem való szerzeteseknek«, de mivel korunkban lehetetlen a szerzeteseket erről meggyőzni, legalább abban egyezzünk meg, hogy ne igyunk a telítettségig, hanem mértékletesebben; hiszen »a bor elszakítja Istentől még a bölcseket is«.”

Sör, pezsgő, sajt

A bencés monostorok egyszerre voltak lelki központok és gazdasági centrumok. Ilyen volt a Szűz Mária tiszteletére – és valószínűleg a Nagyboldogasszony augusztus 15-i ünnepnapjára – szentelt szeri monostor, amelynek alapjai ma is megtekinthetőek az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark területén.

A gabonatermesztés és a szőlőművelés a szentmiseáldozat bemutatásához szükséges alapanyagok (a kenyér és a bor) előállítását is szolgálták. A monostorok rendszeresen vízpartra épültek. Így, mivel a böjti napok száma megközelítette akkoriban a kétszázat, a szerzetesi regula szerint élőknek a halászat, pontosabban a víz- és halgazdálkodás is fontos tevékenysége lett. A böjti étel – a hal – elkészítésének és elfogyasztásának a változatossá tételére bencés közösségekben jelentek meg – elsősorban francia területeken – azok a szószok, zöldségraguk és mártások, amelyek ma is népszerűek, s amelyek számos ételnek az alapösszetevőjét képezik napjainkban is.

A magas színvonalú és kiváló minőségű bencés szőlő- és borkultúra közismert: jelenleg például Győrött, Tihanyban, Pannonhalmán remek termékeket előállító apátsági pincészet működik. Bort egyébként a középkorban a szerzetesek nemcsak liturgikus céllal fogyasztottak, hanem szinte minden étkezéshez és szomjoltásra is (legtöbbször vízzel keverve), hiszen az alkoholtartalma miatt a vízben jelen lévő fertőzések egy részét inaktiválta.

Pierre Pérignon, a hautvillers-i bencés apátság pincemesterének szobra (Wikipédia)

A sörfőzés szintén elválaszthatatlan a bencés rendtől. Magyarországi oklevelekből tudjuk, hogy a bakonybéli monostorban a tizenegyedik század végén, míg a pannonhalmi apátságban a tizenkettedik század derekán már működött a sörfőzde. A napjainkban is közismert belga sörkultúra gyökerei a középkori bencés szerzetesi közösségek világába vezetnek vissza, de Pierre Pérignon bencés szerzetes a pezsgőkészítés (az ital szénsavtartalmának természetes növelésével) technológiájának kifejlesztésében vállalt nagy szerepet. A trappista rend szintén a bencés szerzetesi család tagja: sajtjuk, amely a tizenkilencedik század végétől lett roppant népszerű, jelenleg is uralja a magyar piacot, hiszen a hazai sajtfogyasztásnak több mint kétharmadát adja a trappista sajt.