A magyar történelmet hajlamosak vagyunk úgy látni, mint vereségek és kudarcok sorozatát. Valójában számtalan győzelmet arattak a magyar katonák és fegyveresek az ország hosszú történelme alatt, de közöttük is vannak kevésbé ismert sikerek.

Lech-mezei csata – először (910)

A Lech-mezei, vagy augsburgi csatáról alighanem mindenki hallott, aki középiskolában történelmet tanult, csak éppen nem az első csatáról. Alig három évvel a győztes pozsonyi ütközet után a magyarok egy klasszikus, a színlelt megfutamodás taktikáján alapuló győzelmet arattak. 910. június 12-ének hajnalán a frank-bajor-lotharingiai sereget a magyarok először nyílzáporral verték fel, majd a lovasságukat támadásra ingerelték. Ezt követően visszavonultak, nyomukban a nyugati lovasokkal, ám egy jól kiválasztott helyen körbevették és lemészárolták őket. Ezután a magyar sereg megtámadta a maradék gyalogságot, akik azonban megfutottak. Bár Gyermek Lajos császárt a testőrei kimentették, a sereg főparancsnokai, Alemannia és Lotharingia grófjai odavesztek az ütközetben, miközben a magyarok minimális veszteséggel zárták az ütközetet.

Péter-hegyi (Gvozd-hegységi) csata (1097)

Ennek az ütközetnek elsősorban a következménye ismert Magyarországon, a lezajlása kevésbé. Zvonimir horvát király halála után az özvegye, Ilona Szent Lászlótól kért segítséget. László el is foglalta Horvátország egy részét, és unokaöccsét, Álmos herceget jelölte ki a meghódított terület kormányzására. A horvátok azonban Petar Svacicot koronázták királlyá, aki legyőzte Álmos herceget. Ám az 1096-ban megkoronázott Könyves Kálmán király folytatta nagybátyja terjeszkedését és hadjáratot indított. 1097-ben Petar Svacic a Gvozd-hegységben próbálta útját állni a magyar hadseregnek, ám vereséget szenvedett és ő is holtan maradt a csatatéren. Könyves Kálmán a maradék horvát nemességet és a dalmáciai városokat tárgyalásokkal győzte meg, és 1102-ben horvát királlyá választották, amitől fogva a több évszázados horvát-magyar perszonáluniót számítjuk.

Lajta-menti csata (1146)

Bár a Vértesben aratott győzelemről, és Búvár Kundról sokan tanultak, a német-magyar háborúkban korántsem ezek voltak az utolsó diadalok. 1146-ban a német-magyar viszony ismét megromlott, miután a német császár hallgatólagosan megengedte Henrik bajor hercegnek és osztrák őrgrófnak, hogy támogassa Borisz trónkövetelőt II. Géza királlyal szemben. Pozsonyt sikeresen el is foglalták, ám a magyar király visszavette. Amikor Henrik közel került a magyar sereghez, akkor a felszálló füst nyomán tévedésből azt hitte, hogy visszavonulnak előle, és támadást vezényelt. Azonban tévedett, a magyarok szilárdan kitartottak, és bár a német előrenyomulás egy ideig sikeresnek tűnt, végül a király nagybátyjának, Belos bánnak egy átkaroló hadművelettel sikerült meglepnie a támadókat. A német vereséget szenvedtek, és egy darabig nem próbálkoztak Magyarország ellen katonai akciókkal.

A capuai csata (1348)

Miután 1346-ban meggyilkolták a testvérét, András herceget, I. (Nagy) Lajos hadjáratot indított a nápolyi trónon ülő Johanna királynő ellen, akit felelősnek tartott a gyilkosságért. A serege 1348. januárjában Capuánál találkozott a nápolyiakkal, akiket Johanna újdonsült férje, Tarantói Lajos vezetett. Megerősített állásukat a Volturno folyó védte. Nagy Lajos harcba küldte a gyalogságát, hogy lekösse Tarantói Lajos figyelmét, miközben a lovasságával a csatamezőtől távolabb átkelt a folyón. Mire a nápolyiak észbe kaptak, a könnyűlovas magyar lovasok nyilait kapták a nyakukba. Tarantói Lajos ugyan megkísérelt egy ellentámadást a lovasságával, ám azt a magyar nehézlovasok felmorzsolták, a nápolyi gyalogság pedig fedezet nélkül nem tudott kitartani. A vereséget látva Capua megadta magát, és a Nápolyi Királyság hamarosan Nagy Lajos kezére jutott.

Boroszló ostroma (1474)

Bár nem tekinthető klasszikus ütközetnek, Boroszló (a mai Wrocław) ostroma megmutatta, hogy Hunyadi Mátyás hadvezéri talentumait tekintve nem maradt el az apjától, Hunyadi Jánostól. A cseh trónért vívott harcok során 1474-ben IV. Kázmér lengyel király és fia, Ulászló, egyesítették seregüket, hogy legyőzzék a magyar uralkodót. Hogy biztosra menjenek Mátyás jól szervezett csapataival szemben, annyi embert szedtek össze, amennyi csak lehetségesnek bizonyult. Ezután benyomultak a Mátyás által elfoglalt területekre. Csakhogy a magyar király minden lehetséges élelmet összegyűjtetett, a seregét jól megerősített helyekre összpontosította, és a felperzselt föld taktikáját alkalmazva igyekezett kiéheztetni az ellenfeleit. A támadó cseh és lengyel sereget a magyarok rajtaütésekkel zaklatták. Mátyás még azt a pszichológiai hadviselést is megengedhette magának, hogy látványos ünnepséget rendeztetett a város falai között. Kázmér végül kénytelen volt fegyverszünetet kérni és hazatérni Lengyelországba, hogy megóvja fogyatkozó seregét. Erre a hadisikerre azért lehetünk büszkék, mert szinte egyedülálló a történelemben, hogy egy ostromló kér békét az ostromlottól.

Szávaszentdemeter (1523)

Tomori Pálról a legtöbben csak annyit tudnak, hogy a mohácsi csatában a magyar sereg főparancsnokaként szolgált és el is esett az ütközetben. Hadvezéri tehetségéhez a kortársak is sok reményt fűztek, amelyet jól alátámasztott a szávaszentdemeteri győzelem, noha ő maga betegség miatt a csatában nem vett részt. A 16. század elején az Oszmán-Török Birodalom erőviszonyai jelentősen eltolódtak a törökök javára, és az új hódításoknak (Szíria, Egyiptom), valamint régi ellenfelük, a mamelukok bukásának köszönhetően jelentős erőket tudtak mozgósítani a magyar határon. Amikor a szultáni sereg éppen nem a Magyar Királyság ellen vonult, akkor is több ezres seregek törtek be az ország területére, amellyel szemben a magyar hadvezetés gyakran bizonyult tehetetlennek.

1523-ban Szulejmán sógora, Ferhát pasa egy flottával átkelt a Száván és három felé osztotta a 12 ezer fősre becsülhető seregét, amellyel a helyi várakat kezdte el ostromolni. Tomori a távolból adta ki a gyülekezésre a parancsot, és Bárdy Istvánra bízta a harcokat. Bár csak három-négy ezer ember állt a rendelkezésére, először a folyónál álló flottát tudta megsemmisíteni, majd a visszaforduló török csapatokat verte meg egyiket a másik után. A törökök maradékát beszorította a Szávába. Hiába a többszörös török túlerő, a magyar hadak a Mohács előtti időkben is képesek voltak győzelmet aratni.

Gyurgyevói csata (1595)

A Török Birodalom ellen folyó tizenötéves háború (1591 – 1606) az első komoly nemzetközi kísérlet volt arra, hogy a törökök szomszédait egyesítve szárazföldön is visszaszorítsák a szultánok hatalmát. A törökellenes koalícióba bekerült Erdély és a román fejedelemségek is. A törökök Havasalföld ellen vezettek bosszúhadjáratot, ám sikertelenül. A visszavonuló sereg a havasalföldi Gyurgyevónál kelt át a Dunán. Az egyesített erdélyi-havasalföldi seregek Báthory Zsigmond fejedelem és Vitéz Mihály fejedelem vezérletével 1595. október 29-én ütött rajta a felkészületlen törökökön és megsemmisítette az át nem kelt csapatokat. Ugyan a források több tízezer török halottról írnak, ami vélhetően túlzás, de a katonai siker önbizalmat adott a továbbiakban a szövetségeseknek.

Ozora (1848)

A pákozdi ütközetben a magyar forradalom sikeresen védte meg az alkotmányos vívmányait a támadó császáriakkal szemben, az ütközet árnyékában viszont zajlott egy másik csata Ozoránál is, amely méltán tarthat számot a történelmi emlékezetre. A Karl Roth vezette császári hadtest Jellasic tartaléka volt, ám a pákozdi ütközetről csak későn értesült. A Csapó Vilmos vezette népfelkelők így vissza tudták tartani Roth csapatait, a Görgei vezetésével megérkező honvédek pedig bekerítették a császáriakat. A magyar történelemben nem fordult elő gyakran, de aznap, 1848. október 7-én egy egész ellenséges hadsereg adta meg magát és tette le a fegyvert a magyarok előtt.

Gorlicei áttörés (1915)

A magyar honvédség a Monarchia zászlaja alatt szállt be az első világháborúba, és kezdetben nem sok babér termett a frontokon. 1914-1915-ben az orosz betörések elérték Magyarország területét is, Przemyslnél pedig több tízezer magyar nemzetiségű katona esett orosz fogságba. Hogy az orosz nyomást csökkentsék, 1915 május 2-án a központi hatalmak elindították a támadásukat Galíciában. Ehhez a németek felajánlották az August von Mackensen vezette 11. német hadsereget is. A körülbelül 200 ezer fős támadó erő így is létszámhátrányban volt a vele szemben álló csaknem 350 ezer fős orosz haderővel szemben. A kezdeti kudarcok hatására az oroszok erősítéseket küldtek és a cár politikai okokból egy ideig tiltotta a visszavonulást, ami azt eredményezte, hogy az orosz veszteségek egyes becslések szerint 400 ezer főre duzzadtak. A gorlicei áttörés néven elhíresült offenzívában jelentősen vissza tudták szorítani az oroszokat, és csökkenteni valamelyest a Monarchiára nehezedő nyomást a keleti fronton. Magyarország területe a keleti front felől többet nem forgott veszélyben.

A szenttamási híd elfoglalása (1941)

A második világháborúból alighanem kevés csatát lehetne felsorolni, különösen azért, mert számos, Magyarországnál sokkal népesebb és erőforrásokban gazdagabb ország vett részt a háborúban. A szenttamási híd elfoglalása a létszámokat illetően a kisebb összecsapások közé tartozott, ráadásul az azt védő jugoszláv hadsereg alapvetően visszavonult a támadó magyar alakulatok elől. Mégis a honvédség számára jelentőssé vált, mert fontos közlekedési út volt, a jugoszláv hadsereg pedig visszavonulása után ezeket felrobbantotta vagy megrongálta. Világviszonylatban is az egyik első ejtőernyős bevetés történt itt, bár nem áldozatok nélkül: 1941. április 12-én a magyar vezérgép még a felszállás során balesetet szenvedett és 21 katona meghalt. A bevetést előbb leállították, majd később folytatták. Bár az ejtőernyősök Szabadka külterületén értek földet, a küldetést, vagyis a híd épségben történő elfoglalását mégis sikerült teljesíteni, noha a jugoszláv hadsereg ezen a ponton igyekezett a legvégsőkig ellenállni.