Az „oroszok hercege”

Szent Imre herceg alakja a szűzies fiatal életmód példaképe a magyar katolikus hagyományban. Első királyunk fiáról azonban a krónikák följegyezték, hogy katonai tisztséget viselt, s a kutatók föltételezik, hogy vezérként részt vett a II. Konrád német császár támadása (1030) elleni sikeres hazai védekezésben. Az „oroszok hercege” (dux Ruizorum) cím birtokosaként vagy a nyugati határvédelem vezetője volt, vagy a királyi testőrség parancsnoka. (Ezt a címet Imre halála után az új trónörökös, majd Szent István utóda és unokaöccse, az apai ágon velencei családból való Orseolo Péter viselte.)

Szent Imre vélhetően az uralkodásra szellemileg fölkészített, ugyanakkor fizikailag edzett (hiszen tudjuk, hogy hadat vezetett és vadászott) fiatalember volt, aki korai halála és gyermektelen házassága miatt lett később a keresztény tradícióban a „szűzies ifjú” mintaképe.

Végzetes vadászat

Imre herceg állami és egyházi kultusza a tizenegyedik század végén indult meg. Szent László király valláspolitikai intézkedései között ugyanis kiemelkedő helyet foglaltak el az 1083. évi szentté avatások. Először Szent Gellért püspök holttestét emelték oltárra 1083 júliusában. László király 1083 augusztusában országos zsinatot tartott Székesfehérvárott, ahol Szent István maradványait exhumálták. November hónapban avatták szentté Szent Imre herceget, s valószínűleg az 1083. év folyamán került sor a Felvidéken tisztelt zobori remeték, András-Zoerard és Benedek kanonizálására. A tizenegyedik század végére a magyar kereszténység – Kristó Gyula akadémikus, történészprofesszor szavaival – „megteremtette a maga ős- és hőskultuszát.”

Első királyunknak, Szent Istvánnak és felségének, Boldog Gizellának több fiú gyermeke – és több lánya is, akiknek a neve nem maradt fönn – született, s Szent Imrének bizonyosan volt egy bátyja, akit a nagy német császár után Ottónak neveztek. Imre nevét nagyapjáról (Gizella királyné apja), illetve nagybátyjáról (II. Henrik császár) kapta, jelentése: „otthon uralkodó”. A Henrik névalak a magyar hangtan törvényei szerint Imre lett. A hagyomány szerint nevelője Szent Gellért püspök, a csanádi egyházmegye első főpásztora volt.

Szent Imre bátyja halála után lett trónörökös, s az egyik középkori forrásban szerepel erényeinek leírása: ezek többek között az igazságosság, a könyörületesség, az okosság, a szelídség, a jóság, az alázatosság. Ezek a középkorban a „jó uralkodó” ismérvei voltak. A szüzesség és tisztaság (virginitas et castitas) – amely később legfontosabb jelzőjévé vált Imrének – erénye azonban nincs közöttük.

Szent Imre herceg trónörökösként teljesítette feladatát: látogatta a királyi templomokat, monostorokat, udvarházakat, s hadvezérként rész vett a támadó II. Konrád elleni harcokban. Szeretett vadászni, ami a korabeli főurak kedvelt időtöltése volt. Halálát egy vadászbaleset – egy vadkan – okozta 1031. szeptember 2-án. Ezzel kapcsolatban Szegfű László szegedi történész főiskolai tanár fölvetette, hogy a herceg erőszakos halált halt. Az (esetleges) merénylet kitervelője lehetett a német uralkodók egyike, a hazai pogány előkelők csoportja, a trónra igényt tartó Vazul vagy a besenyő vezér, Tonuzoba (akinek a neve „atyadisznót” jelent).

A három magyar „szentkirály”

Érdekes és vitatott kérdés Szent Imre házassága, amely biztosan gyermektelen volt, s később a személyéhez kapcsolódó szűzi életideál alapjává vált. Felesége egyébként bizánci, más vélemény szerint lengyel, vagy horvát hercegnő volt.

Szent Imre tisztelete a tizenegyedik században kezdődött, s az 1083. évi kanonizációval vált hivatalossá. Ünnepnapja november ötödike. Középkori kultuszának a tizenkettedik és a tizennegyedik század közötti időszak volt a fénykora. Legendája és híre egész Európában ismert volt, valamint hatással volt családtagjai – Szent Erzsébet, Szent Margit, Szent Kinga – egyházi és népi kultuszára is. A helynevek és a templomcímek alapján kitűnik, hogy tisztelete országosan elterjedt volt. Templomokat és kápolnákat még a modern korban és az 1930-as években (halálának kilencszázadik évfordulója kapcsán) is gyakran ajánlottak neki.

Ereklyéi az évszázadok során, hazánkon kívül, elsősorban a német nyelvterületre kerültek. Érdekes a melki apátság egyik fejereklyetartója, amely egy erős izomzatú, fiatal, koronás férfit ábrázol. Szent Kálmán ereklyéjének tartják, Magyar Zoltán néprajzkutató azonban föltételezi, hogy Szent Imréé. Kálmánt, az osztrák földön kémnek tartott és meggyilkolt zarándokot ugyanis soha nem ábrázolták uralkodóként.

Az ikonográfiában Szent Imre fő attribútuma a liliom, ami a szüzességet jelképezi. Gyakran ábrázolják fején koronával és kezében karddal vagy tőrrel, ritkábban országalmával. A három magyar „szentkirályt”, Istvánt, Imrét és Lászlót gyakran együtt ábrázolták, analógiát találva az újszövetségi Háromkirályokkal. Érdekesség, hogy a Liptó vármegyében birtokos Corvin János – Hunyadi Mátyás király házasságon kívül született „természetes fia” – 1510 körül, a háromszlécsi templom oltárképén Szent Imre alakjában festtette meg saját magát. Imre legértékesebb köztéri szobra a Váradon álló, Kolozsvári Márton és György készítette arannyal bevont alkotás volt, amelyet Janus Panonnius humanista költő, tudós és főpap is megörökített búcsúversében (1451), s amely a török időkben semmisült meg.

A Kárpát-medence több vidékén (például Biharban, vagy a Mecsekben) tartják úgy, hogy Imre a környéken halt meg. Ezek valószínűleg királyi vadászóhelyek voltak a középkorban. A Tóth Sarolta történész által a szegedi egyetem Acta Historica sorozatában részletesen elemzett magyar–lengyel krónikákban, valamint Jan Dlugosz tizenötödik századi művében is érdekes adatokat olvashatunk a Szent Imréhez kapcsolódó ottani hagyományokról (vadászatai és a Szent Kereszt-monostor alapítása). Magyarország több területén él a köztudatban, hogy halálát nem vadkan okozta, hanem merénylet. A neki szentelt templomok között búcsújáróhelyeket is találunk, s néhányhoz csodás gyógyulások köthetők.

Rátermett trónörökös és/vagy jámbor ifjú?

A történeti kutatás az elmúlt bő egy évszázadban elemezte a Szent Imre herceg legendájával párhuzamba állítható műveket (Szent Antal életírása, II. Henrik császár legendája stb.) és az abban szereplő történelmi személyeket (VII. Gergely, Szent László, Mór későbbi pécsi püspök stb.). Megállapítást nyert, hogy a legenda – mivel jóval Imre halála után íródott – inkább egy, a VII. Gergely pápa nevével fémjelzett szigorú egyházi reformokat képviselő és a szűzi életeszményt dicsérő irodalmi mű, semmint hiteles történeti forrás. Szerzője Fulco hospes (vendég) volt, aki külföldi származású és Álmos herceg (I. Géza király fia, Könyves Kálmán öccse) udvari embere volt, s valamikor 1109 és 1116 között írta művét.

Miklós Péter eszmetörténész, címzetes egyetemi tanár szerint Szent Imre legendájának „személyére, szokásaira vonatkozó részekben is kimutathatók a szerzetesi életeszmény hatásai: virrasztás (vigília), a zsoltározás, az Istentől való bocsánatkérés aszketikus gyakorlata. Rendelkezett a prófétálás, lélekbe látás adományával, hiszen – a Szentlélekkel eltelve, az Isteni kegyelem kinyilatkoztatására – meg tudta állapítani, hogy ki mennyire tudott önmegtartóztató életet élni, s a szerint osztotta egyenlőtlenül a csókokat. A szüzesség, a józsefi házasság megélése, valamint a testet sanyargató böjtölés jellemezte a herceget. Szent István intelmeiben a politikai és közjogi témákon túl az imádság és a lelki élet területéről is olvashatunk tanácsokat (10. és 11. fejezet). A tisztaságeszményéhez kapcsolódik a 10. fejezet egyik mondata, amely szemérmességre, illetve a bujaság kerülésére buzdít. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a 14. századi krónikakompozíció 69. fejezetében Szent Imrével kapcsolatosan erénykatalógus olvasható. A lista azonban inkább egy rátermett, alkalmas trónörökös jelzőit tartalmazza, mint egy jámbor ifjúét.”