Ki lehetett Béla király titokzatos jegyzője?

Kinek az arcát takarja a csuklya?
Történelmünk egyik legnagyobb rejtélye, hogy ki volt a titokzatos középkori szerző, a magyar nép történetének egyik első összefoglalója, Anonymus. Az elmúlt évszázadokban – a modern történettudomány kialakulása korától kezdve – számos kutató igyekezett meghatározni a névtelen szerző személyét. Jelképes, hogy Ligeti Miklósnak (1871–1944) a fővárosi Városligetben látható Anonymus-szobra (1903) lehajtott fejű, csuklyát viselő, markáns arcvonások nélküli alak. S ehhez hasonlóan halovány és elnagyolt vonásokkal formálta meg a névtelen szerzőt – műve írása közben – Mészáros Mihály (1930–2008) is az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark területén található alkotásában (2001).

Az ópusztaszeri Anonymus

„Mesternek mondott P.”?
A modern magyar történettudomány és az emlékezetpolitikai kutatások egyik nagy – és mind a napig megnyugtatóan meg nem válaszolt – kérdése, hogy ki volt a korai középkori történelmünk legjelentősebb elbeszélő forrása, a Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedeteiről) szerzője, Béla király titokzatos és névtelen (anonim) jegyzője. Számos középkorkutató és irodalomtörténész – többek között Csapodi Csaba, Györffy György, ifj. Horváth János, Kristó Gyula, Thoroczkay Gábor – foglalkozott a kérdéssel, s igyekezett föllebbenteni a fátylat Anonymus arcáról.

A mértékadó történészi közvélemény berkeiben már több évtizede kialakult a konszenzus abban, hogy a titokzatos nótárius az 1172 és 1196 között uralkodó III. Béla király udvarában élt, főúri családból származott, kivételesen nagy keresztény latin műveltséggel rendelkezett, megfordult a párizsi egyetemen, s hogy művét – amelynek műfaja regényes gesta (amely akkoriban a francia történeti irodalomban roppant népszerű volt) – 1200 körül írta. Anonymust több történeti kutató igyekezett azonosítani: ennek során Péter győri püspök (†1217) neve éppúgy fölmerült, mint az azonos keresztnevű esztergomi, vagy óbudai préposté. Ezen föltételezések alapja, hogy művében saját magát „P. dictus magister”, vagyis (a közkeletű fordítás szerint) „mesternek mondott P.” elnevezéssel jelölte.

Vagy „P-nek mondott mester”?
A nagyhírű római Pápai Gergely Egyetemen, a Gregorianán doktori fokozatot szerzett Horváth Gábor – a szeged-csanádi egyházmegye fönntartásában működő Gál Ferenc Egyetem tanszékvezető főiskolai tanára, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark egykori igazgatója – nemrégiben megjelent Anonymus feledésbe merül? P-nek mondott mester Gestája, kora és Pusztaszer című munkájában nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy azonosítsa a legendás középkori szerzőt, „P. dictus magistert”, azaz az Anonymusként emlegetett – Horváth olvasatában – „P-nek mondott mester”.

A kötet fejezetein keresztül a korabeli franciaföldi katolikus teológiai irányzatokkal, a római pápaság világ- és egyházpolitikai törekvéseivel, a magyar belpolitikai viszonyokkal, oklevélszerkesztési és kancelláriai gyakorlattal egyaránt megismerkedhetünk. Ezek mellett bemutatásra kerül a lapjain a Gesta Hungarorum szerzőjének kapcsolata a korabeli Péccsel, Pozsegával és Szerrel (a mai Ópusztaszerrel). A nagyívű történelmi dolgozat megállapításai nemcsak a vonatkozó szakirodalom eredményeire és napjaink tudományos vitáira vannak alapozva, de nagyon komoly a középkori forrásszövegekből, oklevelekből, teológiai és történeti munkákból álló háttéranyaga, amelynek jelentős része a kiadvány függelékében latin és magyar nyelven is közlésre került.

Nagy szakmai erénye és szinte szenzációszámba menő újdonsága a könyvnek, hogy – nagyszámú és eltérő típusú eredeti forrás alapul vételével – a titokzatos „P-nek mondott mester” művének és műveltségének keresztény eszmetörténeti, teológiai és üdvtörténeti kontextusát is megadja. Így aztán a Gesta Hungarorum szerkezetét a jeles francia skolasztikus hittudós, Szentviktori Hugó (†1141) és követői – Theodoricus monachus és Petrus Comestor – teológiai, világtörténeti és történetteológiai nézetrendszerében helyezi el.

Horváth Gábor könyvének borítója

Minden út Ópusztaszerre vezet
Könyvében eszme- és egyháztörténeti, életrajzi, valamint filológiai és okleveles adatokkal támasztja alá Horváth Gábor azon megállapítását, hogy „P-nek mondott mester” – álláspontja szerint – nem más, mint Kalán pécsi püspök (†1218), aki III. Béla magyar király kancelláriáját vezette, komoly nemzetközi (francia és itáliai) tudományos és diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezett, jól ismerte III. Ince pápa törekvéseit – elsősorban a keresztes eszme ébrentartására és a Szentföld meghódítására tett kísérleteit –, aki fontos kormányzati tisztséget töltött be (mint Dalmácia kormányzója), s egy rövid ideig választott esztergomi érsek is volt.

Horváth Gábor könyvéből kiderül: a Kalán által kiadott oklevelek nyelvi formulái közül több is megegyezik, illetve jelentős egyezőséget mutat a Gesta Hungarorum fordulataival; a benne gyakran előforduló, ezáltal alapos helyismeretről árulkodó településnevek (köztük Csongrád és Ópusztaszer térségéről), illetve nemzetségnevek megfeleltethetőek a püspök családja, a Bár-Kalán nemzetség birtokainak, illetve szűkebb-tágabb rokonságának.

Az egyháztörténész főiskolai tanár értelmezésében a „P. dictus magister” legnagyobb valószínűséggel azt jelenti, hogy „Pater dictus magister”, vagyis „mesternek mondott Atya”. Az „Atya” elnevezés a középkorban a tisztelet jele volt, hiszen Kalán (latin formában: Calanus) püspököt a pécsi kanonoki testület, a székeskáptalan – mint azt egy 1217-ben kelt dokumentum igazolja – „urának és atyjának” (domino ac patre nostro) nevezte. Indirekt – ikonográfiai és művészettörténeti – adatokkal is alátámasztja nézetét a szerző, hiszen a középkori szeri bencés monostor, amelynek a Bár-Kalán nemzetség volt a kegyura, és az akkoriban átépített pécsi székesegyház nagyon hasonló – s egyazon teológiai programra utaló – díszítő motívumokkal rendelkezik.

Horváth Gábor az „Anonymus-kérdést” eszmetörténeti és keresztény üdvtörténeti értelmezési keretben vizsgálva, európai művelődés- és művészettörténeti kitekintésben gondolkodva, a rendelkezésre álló hazai és külföldi okleveles adatokkal, valamint történeti tényekkel és filológiai érvekkel dolgozva arra jutott, hogy a titokzatos középkori mester, a Gesta Hungarorum szerzője: Kalán pécsi püspök.

Szerb Antal író, irodalomtörténész

Szerb Antal szerint
Szerb Antal (1901–1945) író, irodalomtörténész Anonymusban nem a szerényen névtelenségben maradó, arcát csuklyával eltakaró szerzőt látta meg, hanem az európai műveltségű papot és magabiztos udvari embert, a magyar király bizalmasát. Magyar irodalomtörténet (1934) című összefoglaló művében írta róla az alábbiakat.

„Bármennyi elméletet állítottak is fel, nem tudjuk még néven nevezni azt a névtelent, Anonymust, aki az első ránk maradt Gesta szerzője volt. De akár Pétert, az óbudai prépostot takarja a P. dictus magister, ahogyan ő szerényen megnevezi magát, akár mást; akár II., akár III. Béla király jegyzője volt, annyi kétségtelen, hogy alakjának elképzelésében félrevezet bennünket budapesti városligeti szép szobra. A kámzsás, lehajtott fejű, alázatos barát helyett képzeljünk el díszes öltözetben egy biztos fellépésű, önérzetes udvari papot, aki Párisban tanult, külföldi irodalmár barátaival levelez és irodalmi hivatásának a tudatában van. Tudja magáról, hogy ő az első, aki művészi formát ad a magyarok történetének. A király bizalmasa, fontos udvari funkció végzője: őrá vár a feladat, hogy halhatatlanná tegye az uralkodó dinasztiát.

Keze alatt a magyar történet színes, fantáziateljes lovagi históriává alakult: fényes hadbavonulások, heroikus győzelmek, bőkezű fejedelmek, hűbéri hatalmukat megalapító nagyurak sora. Amit az egyházi irodalom hallgatással vagy rosszalással mellőz, itten megtaláljuk: a középkor élesfényű és naiv ragyogását, aranyos kelyheken és sisakok visszavert fényén az édes francia napsütés clair et vermed, világos és piros színeit.

Anonymus választott korszaka az a kor, mely a dinasztia és a nemzet dicső eredete szempontjából a legfontosabb, a honfoglalás kora. Az alkotó képzetek Verecke útján vonuló párducos Árpádról, vérrel egymásnak szerződő hét vezérről, Anonymus nyomán élnek tovább.”

Ligeti Miklós Anonymus-szobra (1903)