A Brenta folyó mentén vívott ütközet nem örvend olyan széles ismertségnek, mint a pozsonyi csata, noha a magyarok egyik kiemelkedő győzelmének számított, amelyről a kortársak is bőségesen beszámoltak. Ez volt ugyanis az első alkalom, amikor a magyar hadak katonai fölénye megmutatkozott egy nyugati típusú hadsereggel szemben, amely ráadásul háromszoros túlerőben harcolt.
Nagy Károly örökösei
Ha meghalljuk Berengár itáliai király nevét, aki a brentai csatában, akkor általában annak a lúzernek a képe sejlik fel előttünk, akit eleink időnként jól meg tudtak kopasztani. Nagy hiba lenne azonban lebecsülni őt, mivel úgy tudott egyszerű őrgrófból a császári címig eljutni, hogy a magyarok mellett élete során hét különböző trónkövetelővel és számos riválissal is meg kellett küzdenie.
Berengár édesanyja révén Nagy Károly leszármazottjának számított. A korabeli Európában ez a családi kötelék, ami a Karoling-dinasztiához fűzte Berengárt, rendkívül sokat jelentett. Nagy Károly utódai ugyanis Trónok harcába kívánkozó küzdelmet folytattak azért, hogy minél nagyobb területeket hasíthassanak ki ősük egykorvolt birodalmából és azért, hogy megszerezzék a császári címet. Berengár a bátyjától örökölte meg a Friuli Őrgrófságot, ami a mai Olaszország északkeleti részén feküdt. Jelentőségét az adta, hogy ezen a területen kellett keresztülvonulnia annak, aki Itáliát el akarta érni a német területekről, márpedig a Karoling család különböző tagjainak a császári cím eléréséhez szüksége volt arra, hogy eljussanak Rómába, a pápához. Berengár ügyesen helyezkedett, 887-től már Itália királyává nyilvánította magát, kihasználva egyre növekvő befolyását.
(Berengár)
Akadt azonban valaki, aki Berengárnál is ügyesebben szőtte a maga javára a politika szálait. Arnulf, ha lehet, még hátrányosabb helyzetből indult, mivel törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot. Ennek ellenére ő maga is megszerezte előbb a keleti frank királyi címet, majd utóbb császárrá emelkedett. A magyarok segítségével többször harcolt a morvák ellen, és Itáliába is vezetett hadakat.
Berengár eleinte a szövetségese volt, amikor azonban Arnulf megbetegedett, elérkezettnek látta az időt arra, hogy a saját császári címe érdekében kezdjen el munkálkodni. Arnulf, a korábbi évekkel ellentétben, nem tudott személyesen hadba szállni, ezért azokhoz fordult, akik már korábban is harcoltak a szövetségében: a magyarokhoz.
Magyar hadak Itáliában
Itáliát váratlanul érte a magyarok felbukkanása. Liutprand, cremonai püspök szerint, aki a magyarok hadjáratáról a legrészletesebben beszámolt, hangsúlyozta, hogy Berengár még sosem hallott korábban róluk.
A magyarok pedig rendkívül gyorsnak bizonyultak. Aquileánál léptek be Berengár földjére, majd Treviso, Padova és Brescia következett. Akadálytalanul érték el a Langobárd Királyság korábbi fővárosát, Paviát is, nyugat felé pedig elérték a mai Nagy Szent Bernát-hágót. A megerősített városokat és erődöket nem ostromolták meg, azonban a fal nélküli Milánót és Modenát elfoglalták, valamint több kolostort kifosztottak és megsemmisítettek több kisebb itáliai csapatot is. A források alapján rekonstruálhatóan körülbelül 1600-2000 km hosszúságú utat tettek meg, több mint 30 km-t naponta. Sőt, egyes napokon ennek a kétszeresét vagy két és félszeresét is meg tudták tenni.
Berengár nem késlekedett, hírvivőket küldött szét, és csakhamar háromszor akkora sereget gyűjtött össze, mint a magyaroké. A források által 15 ezer fősnek mondott hada nagy létszámúnak számított a kora középkori Európa viszonyai közepette, így az ismeretlen ellenség ellenére magabiztosan várhatta az ütközetet.
(magyar harcos ábrázolása Aquileából)
Előre inni a győzelemre
Cremona püspökének kissé elmarasztaló hangvételű beszámolója szerint Berengár egy kiadós mulatozással ünnepelte azt, hogy ennyi embert sikerült összeszednie, majd az ellenség elé indult. A magyarok azonban nem igen akartak megütközni vele, folyamatosan visszavonultak, egyedül a Verona előtti mezőkön álltak ellen. Az itáliai sereg ott egy kisebb győzelmet aratott, ami még inkább elbizakodottá tette Berengárt. A magyarok több alkalommal is követet küldtek, hogy a zsákmányról is lemondva elhagyják a királyságot, csak kapjanak szabad elvonulást. Berengár visszautasította az ajánlatot.
899. szeptember 24-én így érkeztek meg a Brenta folyó mellé, amelynek vize a két hadsereg közé került. A magyarok ismét követet küldtek Berengárhoz, és megismételték az ajánlatot arról, hogy szabad elvonulásért cserébe mindenről lemondanak, sőt soha többé nem jönnek Itáliába és még a fiaikat is elküldik a királynak. Berengár újfent visszautasította az ajánlatot. A hadserege a tárgyalások alatt megkezdte a táborverést és nem számított támadásra.
A magyarok viszont pont ezt a pillanatot használták ki. Kiderült, hogy tulajdonképpen végig a bolondját járatták a királlyal. A visszavonulás és a közben vívott ütközetek egy ravasz haditerv részét képezték, amelyet a nomád harci taktikával szemben tapasztalatlan Berengár nem ismert fel. Mire a Brentához értek, a serege kifáradt, az addig szétszórtan harcoló magyar csapatok pedig koncentrálni tudták erejüket.
A magyarok a pihent csapataikkal, rajta ütöttek a létszámban sokkal nagyobb itáliai seregen, amely azonban nem tudott érdemi ellenállást kifejteni. Ahogy a cremonai püspök lejegyezte „A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva, táborszerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át…”. Az itáliai sereg katasztrofális vereséget szenvedett, csaknem mindenki odaveszett. Berengár csak azért tudott elmenekülni, mert egy katonájával öltözéket cserélt.
Vesztesekből győztesek, győztesekből szövetségesek
A brentai csatát követően a magyarok a telet is Észak-Itáliában töltötték. Győzelmüket követően nem maradt olyan helyi erő, amely képes lett volna szembeszállni velük. Berengár felismerte, hogy nem folytathat kilátástalan küzdelmet a magyarok ellen, ezért ajándékot küldött nekik, majd rendszeres adófizetőjükké vált. Sőt, a kortársak megbotránkozására, jó barátságba került Dursakkal és Bogáttal, a magyarok vezéreivel. A magyarok cserébe gyakran támogatták őt különböző háborúiban. A magyarok felvonulási útját egyes történészek szerint a brentai csatától kezdve nevezték Strata Hungarorumnak.
(Az észak-itáliai magyar hadjárat. Kép forrása: Wikipédia)
A két fél közeledéséhez az is hozzájárulhatott, hogy Arnulf császár időközben elhunyt. Mivel ez egyúttal a keleti frankok és a magyarok közötti szövetség végét is jelentette, ezért a hadjáratról visszatérő magyar sereg vélhetően részt vett a mai Dunántúl elfoglalásában. Berengárnak Brenta után átmenetileg le kellett mondania a császári álmairól, de csak átmenetileg: 915-ben végül a pápa császárrá koronázta.
A brentai csata pedig a magyar hadtörténelem egyik legsikeresebb csatájának tekinthető, ahol a túlerőben lévő ellenséget a saját területén, kiváló taktikai érzékkel győztük le.
Felhasznált irodalom:
Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995.
Torma Béla Gyula: Csata a Brenta folyónál, 899. Hadtörténeti Közlemények (2008) 121. sz. 425-447.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gigabursch 2021.09.04. 07:46:53
Kifejezetten igaz rá, hogy "csak tiszta forrásból", azaz vissza kell menni a forrásmunkákért és azokat kell vizsgálni.