A Sankt Gallenben lévő kolostor neve nem sokat mond a legtöbbünknek, pedig a magyar történelem szemszögéből egy apró, ám fontos esemény történt itt. 926-ban ugyanis a honfoglaló magyaroknak egy csapata a kolostort vette célba, ám az eseményeknek ezúttal szemtanúja is akadt. A páratlan részletességű beszámoló betekintést nyújt a kalandozó magyarok hadjáratainak mindennapjaiba.

A magyarok nyilaitól nem menekülő szerzetes

926-ban az új itáliai király, Hugó szövetségeseként a magyarok megostromolták Augsburgot. Ugyanebben az évben Konstanzot is elérték, sőt néhány elfoglalt hajó segítségével átkeltek a Rajnán és Elzászt sarcolták meg. Utóbb észak felé eljutottak az Atlanti-óceán partjára. E hadjáratuk során ejtették útba Sankt Gallent.

A kolostort csaknem három évszázaddal korábban, 643-ban alapították, a nevét Szent Gálról, egy írországi hittéritőről nyerte. Csakhamar híressé vált, mert az apátságban számos kéziratot őriztek és kiterjedt könyvtárral rendelkezett.

Az ún. Sankt Gallen-i terv alapján készült ideális kolostor rekonstrukciója a 9. század közepéről

926-ban Engilbert apát vezette a kolostort, és amikor hírét vette a magyarok érkezésének, alaposan felkészült. „Elrendelte, hogy a barátok közül az erősebbek fegyvert öltsenek, a cselédséget is felfegyverezte, és ő maga is páncélt öltött. Parancsára dárdákat készítettek, nemezből vértet fabrikáltak, parittyákat fontak, táblákból és rostákból pajzsféléket szerkesztettek, és lándzsákat, karókat edzettek a tűzben. Ezután kiválasztottak egy helyet a Sitter folyó mellett, azt jól megerősítették, hogy a magyarok elől oda menekülhessenek.”

Azok az egyébként erődítetlen helyek, amelyek hasonlóan jártak el, nagyobb eséllyel élték túl a magyarok támadását, ezért a szerzetesek közül mindenki csatlakozni akart. Azaz csak majdnem mindenki, mert egy Heribald nevű, félkegyelmű szerzetes maradni akart. „Fusson, aki futni akar, de én bizony nem futok, mert a kolostor gazdája még nem adta ki erre az évre a sarura való bőrt!” – okolta meg a maradását. Bár társai még erővel is vinni akarták, nem sikerült, végül pedig magára hagyták.

Sankt Gallen kolostora manapság 

Hívatlan vendégek Sankt-Gallenben

A magyarok pedig megérkeztek és át is kutatták a kolostort, ahol rábukkantak a magányos szerzetesre az udvar közepén. Miután tolmács segítségével rájöttek, hogy a szerzetesnek nincs ki mind a négy kereke, életben hagyták. A kolostor kincseiről azonban hiába kérdezgették, azt az apát magával vitte, így az épület üresen maradt. Bár a kincsek felől Heribaldot megpofozva is „érdeklődtek”, végül nem találtak semmit. Ekkor „ketten a magyarok közül a haranglábra másznak fel, mert azt hiszik, hogy a csúcsán levő kakas aranyból van, ezért meg akarják szerezni. Az egyik erősen kihajlik, hogy lándzsájával a kakast lefeszítse, de ekkor a magasból lezuhan, és szörnyethal. Holttestét Szent Gál templomának ajtószárnyai között elégették.”.

A kutakodás közben megtalálták az apátság két hordó borát, amelyet nem tudtak már elvinni, és Heribald közbelépését követően nem verték szét. A megérkezés után a magyarok megpihentek és lakomát tartottak. „A magyarok a zöld fűre letelepedtek, de Heribáld magának és egy foglyul ejtett klerikusnak széket hozott. A tisztek pedig, miután a barmok lapockáit és többi részeit félig nyersen, kések nélkül, fogukkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. A bort tele csöbrökben középre helyezték, ki-ki annyit ivott belőle, amennyi jólesett. Amikor a magyarok a bortól nekihevültek, isteneikhez kezdtek kiáltozni, és a klerikust meg Heribáldot arra kényszerítették, hogy ők is kiáltozzanak."

A Sankt Gallen-i kaland László Gyula ábrázolásában

"A klerikus pedig, akit azért hagytak életben, mert nyelvüket jól beszélte, torkaszakadtából velük kiáltozott. Amikor pedig magyar nyelven eleget ordítottak, a klerikus könnyezve elkezdte a “Szentelj meg minket" kezdetű, szent keresztről szóló éneket, amelyet Heribáld is vele énekelt, bár a hangja rekedt volt. A foglyok énekét a magyarok összecsődülve hallgatták. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy egyesek táncra perdültek, mások egymással birkózni kezdtek. Néhányan fegyverrel is összecsaptak, hogy megmutassák, milyen járatosak a fegyverforgatásban.”

Nem maradtak azonban sokáig, ugyanis a kémeik felfedezték az apát megerősített helyét. Heribaldot és a fogoly klerikust hátrahagyva támadásra készülődtek, ám amikor látták, hogy nem tudnak ostromot indítani, felhagytak a tervükkel, és Konstanz felé távoztak. A fegyveresek üldözni kezdték őket, az összecsapásban némi veszteséget okoztak a magyaroknak és foglyul is ejtettek egyet közülük. „Ekkor a magyarok kürtjellel figyelmeztették a sereget, hogy ellenség közeledik. Ezért amilyen gyorsan csak lehet, a széles mezőt és síkságot megszállják, az arcvonalat felállítják, s miután a szekereket körben elhelyezik, egész éjszaka felváltva őrködnek, a többiek pedig a fűben elterülve borozgatnak vagy alszanak.”

A fogoly magyar végül velük maradt, „nemsokára meggyógyult, később megkeresztelkedett, megházasodott, és fiai születtek. Hosszú ideig éltek még a szerzetesek az erődítményben, ezalatt Heribald és a klerikus tartották őket szóval. Amikor Heribaldtól megkérdezték, hogy tetszettek neki Szent Gallen ellenségei, így felelt:

– A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem láttam a kolostorunkban. Ételt és italt bőven adtak. Amire a mi hajthatatlan pincemesterünket sohasem tudtam rávenni, hogy bárcsak egyszer is innom adott volna, ha megszomjaztam, a magyarok bőségesen adtak nekem, ha kértem.”

A Sankt Gallen-i kaland mesés feldolgozása

Sankt Gallen és a magyarok

A történet több okból is érdekes. Egyrészt egy túlélő szemtanú beszámolója a magyarok szokásairól. Jól megfigyelhető, hogy rendkívül fegyelmezetten hajtják végre a parancsokat, amikor utasítást kapnak, hogy a foglyot ne bántsák, azt ugyanúgy megtartják, mint amikor katonai rendben kellett sietve továbbvonulniuk.

Hogy Heribaldnak milyen szerencséje volt, azt jól illusztrálja Szent Viboráda története is. Szent Viboráda bátyja a kolostorban lett szerzetes, ő maga pedig felvette az apácafátylat és egy templomcellában élt a kolostor közelében. A 926-os magyar támadást híressé vált jóstehetségével jövendölte meg és életrajza szerint ő javasolta Engilbert apátnak a kolostor javainak elmenekítését. Amikor a magyarok megérkeztek, először fel akarták gyújtani az otthonául szolgáló hajlékot, majd mikor ez nem sikerült, a tetőt kibontva törtek be. Szent Viborádát három fejszecsapással ölték meg, utóbb német nyelvterületen a könyvtárosok védőszentje vált belőle.

Szent Viboráda halála egy 1451-es kódex lapjain

Az egyszeri kalandot követően Sankt Gallen néhány évtized múlva komoly befolyást gyakorolt a magyar történelemre. 972-ben ugyanis I. Ottó császár az itteni szerzetes, Brunót küldte a magyarok közé téríteni. Bruno keresztelte meg Géza fejedelmet és az öccsét, Mihályt is. Tömegesen és szervezetten vélhetően ez volt a magyarok első nyugati típusú keresztény térítése. A kaland és a kapcsolódás ellenére a kolostornak már nem voltak később számottevő magyar vonatkozású eseményei.