A bolondok és bohócok szerepei az elmúlt századokban

Nemrégiben az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark konferenciát rendezett és kiállítást nyitott meg II. Rákóczi Ferencről, Magyarország vezérlő fejedelméről és Erdély uralkodójáról, s koráról és emlékezetéről. Az esemény egyik előadója említette, hogy kedvelt emberét és egyik katonai vezetőjét, a harsány és tréfás alaphangulatú Bercsényi Miklóst Rákóczi derűsen és elnézően „április bolondjának” nevezte. Jól jellemzi a kuruc főgenerális személyiségét, hogy amikor 1705-ben a Felvidéken tartózkodott, egy bécsi polgár érkezett hozzá és azt állította magáról, hogy a természet minden titkát és valamennyi orvosságát ismeri. Erre Bercsényi – mint azt Rákóczinak megírta egyik levelében – bezáratta és koplaltatni kezdte. „Azt mondja olyan orvosságot tud, ha az egész tábornak kenyere nem lesz, mégse éhezik, szomjazik. Két nap koplaltattam – enni kért. Megüzentem neki: vegye be az orvosságot, hadd bizonyítsa magán hasznát! Igen morgott rá” – olvashatjuk a levélben.

Udvari bolond ábrázolása a 15. században

Április és a bolondok

Április hónap az európai kultúrában hagyományosan az öröm és a várakozás időszaka: a tavasz beköszöntével a természet éledni kezd, s ez minden kor emberére jó hatással volt. Az ókori népek tavaszköszöntő ünnepeinek a helyét a kereszténység elterjedésével annak lejelentősebb napja, a húsvét – a Jézus Krisztus megváltó szenvedéséről, haláláról és test szerinti föltámadásáról való megemlékezés – vette át.

Április hónap első napját kifejezetten bolondok napjának tartották a régi korok emberei. Ezen a napon a tréfálkozás, a bolondozás, az ugratás volt a középpontban, s a megtréfált személyt nevezték „április bolondjának”. Hogy miért pont áprilisban van a bolondok napja, arra egyértelmű választ nem tudott adni a művelődéstörténeti kutatás. Az ókori köztársasági Rómában ez a nap volt az állam egyik vezetőjének, a konzulnak a beiktatása, amelyet jellemzően népünnepély kísért. A középkorban a párizsi egyetemen a diákok – akiknek mindennapjait az irodalmi hagyományban Francois Villon verseiből ismerhetjük – ekkor választottak diákrektort, aki aztán ezen az egy „fordított” napon – persze komolytalanul – „vezette” az oktatási intézményt. A bolondok napja és az áprilisi tréfálkozás a magyar néphagyományban nem gyökeres, falun nem is nagyon tartották, inkább városainkban volt elterjedt, jellemzően a német polgárság körében, illetve hatására a tizenhetedik–tizennyolcadik századtól.

A vásári komédiától a király halálos ágyáig

A bohócoknak és a bolondoknak a középkorban nagy szerep jutott mind a népi kultúrában, mind a művészetben. Az orosz irodalmár, filozófus és esztéta Mihail Mihajlovics Bahtyin által csodálatosan megfogalmazott karneválelméletben a legmagasztosabb, legtisztább, legszebb és legszentebb emberi és társadalmi (vallási, ideológiai stb.) tartalmak mellett – mintegy azok ellensúlyozására – mindig ott vannak a gunyoros, az ironikus, sőt a vulgáris és az alpári jelenségek is. A nevetés, mint fölszabadító erő és feszültségoldó cselekvés jelent meg már a középkori vásári komédiások előadásaiban is, ugyanakkor a személyes és közösségi félelmekkel, tabukkal és traumákkal is szembenézhetett a bolondozás révén az ember.

A középkori színpadon a bohócok egyrészt az ügyetlen, kétbalkezes, egyszerre nevetni és szánni való karaktert jelenítették meg, másrészt (főleg a fekete-fehér ruhába öltözött, szomorú bohóctípusok) a halottat. Az emberek saját kiszolgáltatottságukat (a megfékezhetetlen járványok, a háborúk, az éhínségek, a rettentően magas gyermekhalandóság évszázadaiban) és saját mulandóságukat nevették ki a bohóctörténeteket nézve, ezzel pedig az állandó bizonytalanságból fakadó félelmük nyerhetett némileg föloldást. A népi kultúrában a falu bolondjai kívül álltak a törvényeken: a közösség normái, erkölcsi és egyéb elvárásai és szabályai nem vonatkoztak rájuk, hiszen nem volt tőlük elvárható, hogy azokat belássák és betartsák.

Közismert nézet (noha történileg megfelelően nem adatolt), hogy a királyi udvarokban egyetlen ember lehetett az uralkodóval őszinte: az udvari bolond, aki megnevettette – akár oly módon is, hogy kigúnyolta, s egyben tükröt tartott neki. Nem véletlen, hogy William Shakespeare Hamletjének címszereplője a temetőben az udvari bolond, Yorick – aki a dán királyfi szerint életében „végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt” – koponyáját a kezében tartva elmélkedik az elmúlásról.

Az udvari bolondjaikat a magyar királyok is nagy becsben tartották: többen nemesi címet és birtokot kaptak szolgálataikért, ezzel a társadalmi elit részévé válhattak. S hogy milyen komoly és „bizalmi ember” szerepe volt a bolondnak a királyi udvar hierarchiájában, arra egyetlen adat: a haldokló Mátyás király válságos állapotáról Tibrilli, az udvari bolond értesítette a lakomázó magyar és cseh főurakat. A leghosszabb ideig törvényesen trónon lévő magyar uralkodó, Zsigmond király Porro nevű bolondja nemesi rangot kapott, míg II. Ulászlót Barkó, Miklós törpe és Megala nevettette meg.

Gutthay Máté, Radéczy István egri püspök és királyi helytartó udvari bolondjának nemesi címere 1582-ből

A nevetés erős fénye

Az ukrán származású orosz író Nyikolaj Vasziljevics Gogol Színház után (1842) című művében az alábbiakat írja a nevetés fölszabadító erejéről.

„A nevetés sokkal jelentősebb és mélyebb, mint általában gondolják Nem az a nevetés persze, amelyet átmeneti ingerültség vagy a jellem epés, beteges természete szül; és nem is az a léha nevetés, amely az emberek unaloműzésére és mulattatására szolgál. – Hanem az a nevetés, amely a fényben úszó emberi természetekből árad, s amely azért ömlik bőven az ilyen természetekből, mert a legmélyükben hordják »a vidámság bőven bugyogó forrását«. […]

Tévednek, akik szerint a nevetés fölháborít. Csak, ami komor, az háborít föl – a nevetés mindig áttetszően tiszta. Sok minden fölkavarhatná az embert, ha mezítelenül állna lelke a világban; de ha a fölháborító komorságot a nevetés erős fénye besugározza, a lélek is lecsillapul... Csakhogy az emberek nem hallják ki az ilyen nevetés hatalmas erejét: »mind alantas, ami nevetni való« – mondja a világ; s csak annak adja meg a fennkölt nevet, amit zordul és megerőltetett hangon ejtenek ki.”

Képek forrása: Wikipédia